Kemény Dénes: jött az sms, hogy kitört a harmadik világháború - visszaemlékezések a sportvilágban 9/11-re

A 2977 ártatlan ember életét követeltő terrortámadás, ahogy az addig elfogadott Amerika-hegemón globális világrendben, úgy a sportban is új korszakot nyitott.

A nagy amerikai sportsportesemények hazafias megjelenítésében is jelentős változásokat hozott a terrortámadás utáni időszak. Az amerikaiakat ért tragédia utáni első zsibbadtság olyan reakciókat szült, hogy főként a profi bajnokságokban szereplő sportolók sorra mondták vissza szerepléseiket neves csapataikban.

úgy igen sokan úgy érezték ezekben a ligákban, hogy egyszerűen nem lenne illendő felszabadult és szórakoztató sportesemények főhőseivé válni akkor, amikor egy egész nemzetnek sírni volna kedve.

A sport a gyógyír a társadalom sebeire?

Némi analógiával - hiszen ma már van rálátásunk erre is -, ahogy manapság a világméretű pandémia okozta keserűségből a sportot szerette volna kapaszkodóként felmutatni elsősorban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azzal, hogy mindenképpen megrendezi a tokiói olimpiát és a remény szimbólumává konvertálja az ott születő kiemelkedő emberi sporteredményeket, úgy ez a felismerés megszületett az amerikaik között is alig valamivel az első sokk után. Szeptember 11-e után a profi sportligák felkarolták az amerikai egységet és összetartozást reprezentáló sporteseményeiket és az amerikai nemzet közös gyógyulását szimbolizáló szerepük erősebb lett, mint valaha.

A helyi iskolás bajnokságokon, a nemzetközi tornákon és a profik ligák nyitányain felcsendülő amerikai himnusz egészen más értelmet nyert, és megérezve az ebben rejlő sebeket gyógyító erőt, egyre látványosabb, egyre hangosabb és színpadiasabb gesztusokkal definiálták újra magukat a hazafias sportolók, tisztelegve ezzel a bátor amerikaiak százezrei előtt.

a stadionok felett egyre nagyobb létszámban áthasító és a csillagos-sávos lobogót égre festő vadászgépek lettek az állandó kísérőjelenségei a profik sporteseményeinek. Akkor kezdett kicsit geller kapni mindez, amikor 2015-ben kiszivárgott, hogy emögött az elkötelezett patriotizmus mögött azért bizony ott feszül az Amerikai Védelmi Minisztérium vaskos büdzséje is, amely dollármilliókban mérhető támogatással segítette ezeket az „önkéntes és hazafias” akciókat a sportpályákon.

Az amerikai himnusz szimbolikája

Ráadásul az elmúlt öt esztendőben a sporteseményeken játszott amerikai himnusz egész másfajta demonstrációk szimbóluma lett, politikai cselekmények elleni tiltakozásé, vagy a BLM-é, és a térdeléssel kiegészítve mostanra pedig egyértelműen politikai deklarációé, messze elrugaszkodva mindezzel a sport valódi üzeneteitől.

Térjünk vissza azonban a húsz évvel ezelőtti napra az utóhatások vizsgálata után, hiszen három jól ismert magyar sportoló ikon, három merőben eltérő élethelyzetben, a világ három különböző pontján szerzett tudomást a nyugati világrend egyik legdöbbenetesebb eseményéről és érdekes azt látnunk kinek milyen emlékei vannak 9/11-ről.

Vincze Ottó, Kemény Dénes és Czene Attila emlékei

„A Cottbus légiósa voltam és emlékszem a délutáni edzés után mentünk be az öltözőbe, és ott az egyik falon egy hatalmas kivetítőn váltogattak a helyiek a csatornák között, ahol már a füstölgő ikertornyok képeit nézte mindenki döbbent arccal. Alig jutottunk szóhoz, mert nem igazán értettük mi történik, órákig meg sem tudtunk mozdulni, gyakorlatilag egészen késő estig virrasztottunk ugyanazon a helyen és próbáltunk tájékozódni, hogy vajon mivel állunk szemben” – emlékszik vissza Vincze Ottó, 11-szeres korábbi válogatott játkosunk a Ferencváros egykori ikonikus játékosa. „Sosem felejtem el, hogy a csapatunkban akkor nagyon sok, a korábbi Jugoszláviából származó, szerb, horvát, bosnyák játékos volt, akik közül sokan átélték a Délszláv háború könyörtelenségeit, de ahogy a képeket néztük, a pusztítás mértéke talán őket döbbentette meg a legjobban” – idézi fel Ottó az első sokk okozta emlékeket.

Jött az sms-es, hogy kitört a harmadik világháború

Dr. Kemény Dénes már a csúcsra ért ekkor szövetségi kapitányként, hiszen egy évvel korábban Sidneyben olimpiai bajnoki címig vezette a magyar férfi vízilabda-válogatottat és egy csöndes, elvonulós programot tervezett ezen a napon a Cserhátba két újságíró kolléga, Csurka Gergely és Mezei Dániel társaságában. Az ok mi más is lehetett volna, minthogy közösen elkezdjék papírra vetni a sikerkapitányról szóló könyv első fejezeteit, ezért hát egy csendes, mobilvételtől szinte mentes övezetet kerestek mindehhez. Az ablakpárkányra kitett telefon egyszer csak pittyent egyet és Kovács Koko István menedzsere, a kapitány jó ismerőse, Dámosi Zsolt üzent:

– emlékszik vissza Kemény Dénes a szinte abszurdnak tűnő helyzetre, s először rossz tréfának hitte a dolgot. Az üzenetváltás vége az lett, hogy hátrahagyva mindent, a három férfi beautózott az első elérhető faluig, ahol a helyi könyvtár tévéjén kezdték el felvenni az események fonalát, jókorát tolva ezzel a később publikált Kemény-évek című könyv munkálatain.

Husszein, a vesztes 

Az események egy egész más perspektíváját élte át az Arisona State University ösztöndíjas úszójaként Atlanta olimpiai bajnoka, Czene Attila, aki épp a reggeli egyetemi edzés végén járt, amikor belerepült az első gép az egyik toronyba.

”Nagyon pontosan emlékszem és persze az évre is, nem csak a napra, mert hiszen én 2000 és  2004 között Pheonix-ben, Arisonában tanultam ösztöndíjjal és akkortájt amerikai diákokkal éltem együtt, egy apartmanban mindössze egy évnyi tapasztalás után” – idézi fel emlékeit az olimpiai bajnok. “A reggeli edzés után jártunk és néztük otthon a tévét. Egyszerre kezdtek el kiabálni a lakótársaim, hogy megtámadták Amerikát, és valóban olyan hangsúllyal mondták mindezt, mintha a harmadik világháború kezdődött volna el. Pánikhangulat lett úrrá nagyon hamar, és érdekes, ahogy aposztrofálták a dolgot, mert az elmaradott, harmadik világ támadásáról beszéltek a fejlett nyugattal szemben.

és a legérdekesebb az volt, hogy rengeteg külföldi úszó tartozott a csapatba, Dél-Amerikából, Közép-Amerikából is, de aki a legnagyobb vesztese lett az eseményeknek, az egy egyiptomi úszótársam, aki kitűnő tanuló és nagyszerű úszó volt. Pechére a középső neve úgy hangzott, hogy Husszein. A nyári szünet után, úgy, hogy már évek óta ott tanult, egyetemistaként, egyetemi vízummal, nem engedték be, illetve vissza az országba. Hiába jelezte az úszóedző, hogy nagy szükség lenne rá, a végén már az is gyanús lett, hogy miért beszél ilyen jól Husszein angolul.Abból a perspektívából nézve azért nagy zavar volt a fejekben és egy jó darabig még az egyetemi városok közötti belföldi utazás is igen nagy problémát jelentett a számunkra” – zárja visszaemlékezését Czene Attila.

Húsz év telt el a tragikus események óta, azóta felnőtt már egy olyan generáció, amelyiknek élsportoló legjobbjai lassan csak elbeszélésekből ismerik meg az Egyesült Államok fekete napját. Azért azonban, hogy ez az emlékezés méltóságteljes legyen és minél többekhez szóljon, a sportot mindig populáris eszközként vetették be a tengerentúlon. A három évvel ezelőtt létrehozott "Comeback Season: Sports After 9/11" című sport témájú kiállítás keretében olyan relikviákat mutattak be, amelyet a legnépszerűbb baseball, kosár- vagy amerikai futballjátékosok viseltek, s akik szereléseiken gyakorta viselték a new-yorki rendőrség emblematikus betűit, a NYPD-t.

Amerika gyászol, az afgán élsportolókra nem emlékszik senki

Az méltóságteljes visszaemlékezés tehát része a tragédia feldolgozásának, abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy azon afgán élsportolók emlékének megőrzéséért, akik

Qari Idris, a Wushu válogatott tagja, Mohammad Jan Soltani, a nemzeti taekwondo-válogatott tagja és Naseer Ahmad Sahak, Laghman tartomány krikettcsapatának fiatal játékosa, több tucat afgánnal együtt halt meg, amikor két véres robbanás történt Kabul közelében.

Két évtized telt el a két esemény között és mégis, sebeket gyógyító történelmi távlatok helyett, nagyon is a véres és fájdalmas valóság köszön ránk a mindennapok híreiből, csak éppen most a Föld egy másik erőszaktól és rettegéstől lüktető pontján.

A nyitóképen: Az Egyesült Államok elleni 2001. szeptember 11-i repülőgépes terrortámadások áldozatainak emlékére elhelyezett zászlók a malibui Pepperdine Egyetem területén 2021. szeptember 8-án. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent