Meghaladni Trianont

„Trianon az a fordulópont történelmünkben, amelyen a politikai pesszimizmus látszólag végső diadalt aratott a magyar elmék fölött. Nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy egyazon generáció élte át a világégést, a terrort és az ország felosztását. Ki lenne képes ezek után pozitívan gondolkodni, bizakodó terveket szőni a jövőről, magabiztosan a világ elé állni és megmutatni senki másra nem jellemző értékeit? A traumatizált egyén és a traumatizált nemzet erre nyilván hosszú ideig képtelen.

Megvan a helye és ideje a fájdalmas emlékek felidézésének, az elveszett múlt iránti nosztalgiának és a sebek nyalogatásának – ezek megfelelő mértékben hozzájárulnak az mentális egyensúlyunkhoz – de egy nemzet identitása sosem szűkülhet a veszteség élményére. A vesztes-tudatú nemzetet a bosszúszomjas neheztelés tömeges morajlása és a bizalmatlanság légköre alapján ismerjük föl már messziről, politikájában a bűnbakképzés, az áldozati póz és a csodavárás rituális gesztusait látjuk visszaköszönni. Fölösleges tagadni, hogy mindez jól jellemzi a Horthy-korszak politikai kultúráját, de rögtön azt is le kell szögeznünk, hogy Magyarország a korszakhoz köthető nemzeti sikerek mindegyikét ennek ellenére és legkevésbé sem ezért érte el.

Trianon politikai tézise, hogy a magyar nemzet a múlthoz tartozik, tagjainak pedig el kell felejtenie azokat a merész reményeket, amelyeket a dualizmus kora még engedett szárnyalni. A magyarok – így a trianoni narratíva – egy kis nemzet, amelynek puszta létéért is rendszeresen elnézést kell kérnie a nemzetek közösségétől. Folytathatnánk ennek a trianoni tézisnek a kifejtését és megírhatnánk vele a politikai kishitűség, a lemondás és a negativitás kiskátéját. Talán nem is ártana végre papírra vetnünk, feltéve, ha vázlatunkat rögtön elkészülte után fekete díszkötésbe foglaljuk, ellátjuk kollektív gyötrelmeink aprólékos illusztrációival – technikaként a rézkarcot javaslom – és végül a múltfeldolgozás jegyében ünnepélyesen tűzre vetjük az egészet.”