Ania Ahlborn: Vértestvérek

„A Vértestvérekben tehát nincsenek szörnyek – mármint ha a szereplőket nem számítjuk közéjük. Nincs benne misztikus szál egyáltalán, valamint nem túl valószínű, hogy félnénk majd rajta. (Inkább féltenénk.) Igazából olyan túl sok gyilkosság sem történik benne – persze azért lesz néhány! –, meg a vér is, mondjuk azt, csak módjával folyik, és nem is a válogatott szörnyűségek túlságosan naturális leírása miatt lesz folyton görcsbe rándulva a gyomrunk. (Pedig abban lesz, ez garantált.) Akkor mégis mi a fene miatt olyan nagyszerű ez a horror regény? Több összetevő miatt is, amik végül tökéletes eleggyé álltak össze. A szerző remek narrációja, olvasmányos stílusa alapvető fontosságú volt ahhoz, hogy a szereplők lelkivilágával, motivációival, gondolataival foglalkozó részek – ebből pedig lesz elég, hiszen az egész végig egy gyilkos bőrében leszünk! – sehol se legyenek érdektelenek, vagy épp giccsesek, még a romantikus részeknél sem. Merthogy lesz benne szerelmi szál is – amit körülbelül minden regénynél lehúzok, de most nem fogok.

A karakteralkotás szintén briliáns – igaz, ezen a téren túlzott egyediséggel azért nem lehet megvádolni a szerzőt –, ahogy a szereplők személyiségének elkerülhetetlen alakulása is példás precizitással és hitelességgel lett az olvasók elé tárva. (Már persze annál, akinél volt némi fejlődés…) A legdurvább diszfunkciókat felvonultató gyilkos kompánia, a Morrow-család – akikhez a főszereplő, Michael, három éves korában került csak – alakjai filmre kívánkoznak. Bérelt helyük lesz majd (ebből a könyvből biztosan lesz film, csak idő kérdése!) Jigsaw vagy a texasi láncfűrészes mellett a nagy horror-pantheonban. A szereplők közül ki a leggonoszabb? Akadémiai kérdés, ezen a szinten talán már nem is érdemes súlyozni a bűnöket. A nagyobb fiú, Ray (más néven Rebel, pedig dehogy is lázad ő bármi ellen is…) persze ugyan úgy áldozata szociopata szüleinek, mint az anyja az övéinek, felmentést ettől mégsem érdemel egyikük sem. Ahogy az apjuk, sőt még Michael sem! A civilizáció máza annyira vékony már rajtuk, hogy a gyanútlan prédát még megtéveszthesse, de egyébként állati ösztönök szerint élnek, emberségüket rég elfeledték. A regény alapvető dilemmája, hogy mennyire hibáztatható valaki akkor, ha egyébként akarata ellenére, mások gonoszsága miatt választja később önmaga is a sötétséget. Képes-e a számára kijelölt útról kitörni az ember, valóban a saját sorsunk kovácsa vagyunk? A könyv persze erre végül nem ad választ. (Már, ha azt a rohadt nagy NEM-et nem akarjuk elfogadni válaszként…)

A történet ’70-es évekbe helyezése is jó ötlet volt – talán egyfajta tisztelgés lehetett a (majdnem) klasszikus horrorfilmek előtt, amiknek a szerző nagy rajongója –, a korszak kisvárosi hangulata remekül köszön vissza a könyv igen kevés »nyugisabb«részében. De a legnagyobb ereje a regénynek a folyamatosan igen magas szinten tartott feszültség. Tudjuk, hogy mi lesz a vége – egyébként a vége hibátlan lett! –, tudjuk, hogy nem lesz itt semmiféle happy end, hiába is vergődnek a szereplők, egyszerűen innen nincs hová menekülni. (A legoptimistább vég talán még egy zárt-osztály lehet az esetlegesen életben maradtaknak.) A végzet érzéketlen, komor lassúsággal közeledik, mint egy tehervonat és végül úgy fog majd apró darabokra morzsolni minden olvasót, hogy közben le sem lassít.”