„»...német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok és nincsenek százezerszám elveszett életek sem.« – írja ön levele záró soraiban. Biztos ön ebben, miniszterelnök úr? És Kamenyec-Podolszk? Ugyan mivel, ha nem marhavagonokkal szállították 1941-ben az ország minden részéből összegyűjtött, állítólag „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat a kőrösmezei gyűjtőtáborba? Ugyan minek nevezné ön ezt, ha nem deportálásnak? És hol volt akkor még a német megszállás? És az 1942-43-ban nyári ruházatban, papírtalpú bakancsokkal a Don-kanyarba küldött kétszázezer magyar katona? És a keret által lemészárolt vagy az »aknaszedés« sajátos megoldásaként az aknamezőre hajtott, átjárót saját életük árán nyitó munkaszolgálatosok? Őket nem sorolja a százezerszám elveszett életek tulajdonosai közé? És hol volt akkor még a német megszállás?!
Miniszterelnök úr!
Kockáztatva, hogy az ön ítélete engem is az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultjához állít, ki kell mondanom: ön hazudik. Hazudik, amikor visszamenőleg megpróbálja elfogadhatóvá stilizálni a Szabadság-térre tervezett emlékművet, és hazudik, amikor ennek érdekében letagad, megszépít vagy félig elhallgat történelmi eseményeket. Teszi mindezt azért, mert fontosnak tartja, hogy az ön szerint gránitba vésett (és ezért eddig csak ötször módosított) alaptörvényt márványba faragva láthatóvá is tegye. A megszállási emlékmű nem más, mint vizuális megjelenítése az alaptörvénybe foglalt nemzeti hitvallás ama hazugságának, miszerint hazánk 1944. március tizenkilencedikén elvesztette állami önrendelkezését, tehát a később történtekért nem felelős, és ennek igazolásául egybemos bűnösöket, cinkosokat, ártatlanokat és áldozatokat.
Márpedig, ahol bűn van, de megnevezett bűnösök nincsenek, ott senki nem lehet ártatlan, mert mindenki potenciális bűnös. Az ön politikai haszonszerzés céljából kimódolt hazugsága kollektív bűnössé avatja az egész magyarságot. Ezt az értelmezést utoljára Rákosi engedte meg magának.
Szégyellje magát, miniszterelnök úr!”