Magyarországnak nagyon hosszú ideje belső vérzése van

„Mennyire érzi fojtogatónak az itthoni légkört?

Nem vagyok mérvadó, mert olyankor is fojtogatónak éreztem, amikor valószínűleg sokkal kevésbé volt az, mint most. A Budapesthez való viszonyomat mindenestül meghatározta, hogy 1984-től 1990-ig nem mehettem haza Erdélybe, így számomra hat éven át kényszerlakhely volt. De erről Budapest nem tehetett. Egy viszonylag rövid időszaka volt az életemnek, amikor valóban otthonomnak éreztem. A rendszerváltás időszaka. Amikor éppen élhetővé vált a világ, és megszülettek a gyermekeim.

Ráadásul tíz esztendeje az időm felét Jáva szigetén töltöm, egy olyan világban, amelyik teljesen más normák szerint működik, mint a mienk. A mienk alatt most nem a magyart értem, hanem a nyugati fehéret. Ott a közösség az első, amiről nekünk már fogalmunk sincs, mit jelent. Számunkra a közösség már nem egy szerves entitás, egy mindent átfogó háló, hanem az egók gyülekezete egyetlen tengely körül, és ha azt a tengelyt kihúzzuk, a közösség azonnal szétesik. Ott például máig természetes, hogy vadidegenekkel egymás szemébe nézünk, esetleg egymásra is mosolygunk az utcán, anélkül, hogy ezt bárki agressziónak, szexuális zaklatásnak vagy pedofíliának élné meg.

Nagy átlagban egy évet töltök itt, egy évet ott. Hazaérve, mire a reptérről eljutok a Vas utcáig, már depressziós vagyok. És mire 15 perc alatt átsétálok a lányomhoz és az unokáimhoz, újra megtanulom, hogy egy esztendőn keresztül utcán ember szemébe nem nézek. Ha férfi, akkor azért, ha nő, akkor azért, ha gyerek, akkor meg azért. Ez számomra egy nagyon erős és folyamatosan frissülő összehasonlítási alap. Nyilván érzem a fojtogató terhét annak is, amit a mai légkör tesz rá, de számomra az itthoni fulladási rohamaim nem csak erről szólnak.

Ha a NER előtti és utáni érzéseit nézve lát különbséget?

Honnan számoljuk a NER-t?

Orbán Viktor a 2010-es választás után hirdette meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, majd az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbításával elindult az a folyamat, amikor mindenben az van, amit ők akarnak. Az állandó térfoglalást nagyon sokan fojtogatónak élik meg, ahogy a propagandát, az ellenségképzést és a háborús retorikát is.

Azt mondja, az van, amit ők akarnak. Én, mint interjúalany, hova tartozom ezen a palettán? Az »ők«-höz vagy a »mi«-hez?”

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton