Oliver Anthony buksiját lenézően megsimogatta a New Yorker, meg néhányan összeesküvéselméletesnek kiáltották ki (ami teljes idiotizmus). A Try It in a Small Town sokkal hisztérikusabb reakciókat váltott ki, mint a Rich Man North of Richmond. A dalt elég könnyen rá lehet ültetni a népi-urbánus vitára, Aldean kiáll a fegyvertartás joga mellett is, ami Amerikában a politika viták középpontjában van. A CMT tévéhálózat négy nap után megszüntette a dal sugárzását. A Variety „az évtized legmegvetendőbb countrydalának” nevezte azt, hozzátéve, hogy „a kip még rosszabb”. A BLM-zavargások és más tüntetések bevágása miatt, és mivel az említett városháza előtt 1927-ben történt egy lincselés, rasszista és a fehér felsőbbrendűséget hirdető, szélsőjobbos dalnak állították be a nótát. Aldean hiába szögezte le, hogy a szövegben nincs szó faji kérdésekről, a woke kritikusok belelátják a tudat alatt meghúzódó rasszista tartalmat. Ha ugyanis Dél, és kisváros, és country, és BLM, akkor egy ilyen dal csakis rasszista és szélsőjobboldali lehet.
A rasszista lincseléseknek, ahogy a feketék szegregálásának is, a hatvanas években vége lett, hála az égnek, és Amerika egyik szégyene, hogy mindkettő sok ideig történelme része volt (1883-1941 közt majd’ 4500 embert lincseltek meg, háromnegyedük fekete volt). De sem az egész Egyesült Államok, sem az amerikai Dél nem hibáztatható örökké a múlt bűnei miatt. Jason Aldean saját bevallása szerint nem tudta, mi történt a columbiai városháza előtt 1927-ben, de ha tudta volna is, tilos ott klipet forgatni a kisvárosi életről? De, értik: a csávó déli, ahol egykor szegregáció volt, meg lincselések (önbíráskodás), a csávó BLM-ellenes és a kisváros önvédelmi reakcióit élteti („önbíráskodás”). Ergo lincseléspárti rasszista. Eszem megáll.
Klág Dávid cikke nagyon jól mutatja, milyen szubtilis módon lehet összemosni egy ilyen dalt a rasszizmussal (már ugye ha a BLM ellenzése nem eleve rasszizmus):
„A Try That in a Small Town beleilleszkedik azoknak a countrydaloknak a sorába, amik a nagyvárossal riogatnak, ami tulajdonképpen a mai Magyarországon annyira nem is idegen gondolat, hogy ne legyen a műfajnak itthon reneszánsza. A country mindig is a vidékkel azonosította magát, ahol még olyan régi értékek dívnak, mint a bajtársiasság, a hazafiasság, és a lovagiasság, szemben a várossal, ahol drogok, bűnözés, prostitúció, és feltehetőleg bringasávok várnak arra, akik oda merészkednek. Az NPR szakértője szerint a country második világháború utáni népszerűsége egybeesett azzal, amikor a jellemzően fehér középosztály elhagyta a belsőbb kerületeket a kertvárosért, a belvárosokban pedig maradtak a szegregált, alacsonyabb bevételű fekete közösségek – ami értelemszerűen azt jelentette, hogy a rettegés a várostól egyet jelentett a más bőrszínűektől való rettegéssel is.”
A country akkor lett népszerű, amikor a fehérek szegregálták magukat a feketék mellől („white flight”), plusz a columbiai lincselés és a BLM-videók, ezért aztán ne mondja senki, hogy Jason Aldean nem rasszista, a dal összekacsint, hiába nem mond semmi rasszistát magában. Az mindegy, hogy egyébként ez a „white flight” egyáltalán nem csak kisvárosi jelenség volt. Sőt. Egyébként a tüntetős felvételek a klipben sokfelől származnak, Klág Dávid teljes sokkban írja meg a Telexen, hogy: „Aldean váltig állítja, hogy minden egyes archív felvétel egy híradóból származik. Ez a korábbi változatban duplán igaz lehetett, mert volt olyan felvétel, ami egyenesen a konzervatív Fox Newsból lett kivágva.” Értik,
a Fox Newsból, mennyire szörnyű!
Mintha a Beatrice valamelyik dalát a Hír Tv valamely balos tüntetéses felvételével illusztrálná.
Szerintem a két dal fogadtatása inkább az újbaloldali elitek paranoiájáról mond el sokat, nem az amerikai néplélekről vagy épp Oliver Anthony és Jason Aldean titkolt, rendszerszintű rasszizmusáról.
De ha már érzékenységek: ha ez a két szám ennyire problémás, akkor John Lennon Imagine-je nyugodtan minősülhet vállalhatatlanul vallásellenes dalnak. Vagy ott van Neil Young 1970-es Southern Manje és 1972-es Alabamája, amiben a délieket üti – a két szám kábé egy nagy vidékizés. A Lynyrd Skynyrd válaszolt is, ez a gigahíres és eléggé elcsépelt Sweet Home Alabama. Napestig lehetne sorolni a könnyűzene történet a fenti két számnál sokkal durvább alázásait (elég lenne hozzá felütni a Sebők-Jávorszky rocktörténet-összest), például a norvég black metal kilencvenes évekbeli templomégetéseit (csinál ettől persze még jó zenét mondjuk az Emperor), de hogy valami kortárs és ártatlannak tűnő dolgot vegyünk,
ott van a katolikusellenes Hozier Take Me to Churchje is.
Értem persze, a két énekest kritizálók szerint az elnyomónak beállított csoportokat lehet ütni, az „elnyomottakat” nem. Vagy legalábbis ezt sejtem mögöttes megfontolás gyanánt. De Oliver Anthony és Jason Aldean egyrészt a washingtoni elitet, másrészt az együttélés hétköznapi normáit megszegő bűnözőket és persze a BLM mögé bújó, belvárosokat szétverő, nagyrészt fehér, felsőközéposztálybeli woke fiatalokat kritizálják. Egyik sem hiszem, hogy valamiféle elnyomott csoport lenne, amelynek a jogaiért küzdeni kell.