Szálasi, Karikó, öngyűlölet – a HVG-s Révész Sándor akkorát ment, mint még soha!

Ne legyünk büszkék Karikó Katalinra! címmel jelent meg öles esszé a HVG 360 hasábjain. Megvallom őszintén, a cím alapján rögvest kíváncsi lettem, hogy milyen valósághajlítással vagy stiláris trükkel képes a cikket jegyző Révész Sándor relativizálni friss Nobel-díjasunk érdemeit. Vajon milyen nyakatekert manipuláció kígyózhat a paywall mögött, töprengtem, és nem is kellett csalódnom.

Sőt, többet kaptam, mint amit csak remélhettem! 

ami még tőle is megsüvegelendő teljesítmény. De mi ne utazzunk ennyire előre! 

Szóval onnan indulunk, hogy Révész egy önkritikus és szerinte félreértelmezett Petőfi-versből vezeti le a nemzeti büszkeség helytelenségét. Ahogy önérzetesen odaficcenti: „Aztán, akinek ez nem tetszik, határolódjék el Petőfitől mint a nemzetet apátiába döntő kozmopolita nihilistától.”

Csakhogy semmi szükség az elhatárolódása, Petőfinek ugyanis az idézett A magyar nemzet című költeménye belesimul azoknak a nemzeti öntudatot felserkenteni vágyó, értünk haragvó műveknek a sorába, amilyeneket Ady is elkövetett. (Akit természetesen hasonlóképp nem kell emiatt indexre tenni, sőt.)

A szolid irodalmi hazugság után 

és zavaros érveléssel a büszkeséget a sikerben való részvétel mértékétől teszi függővé. Mi, Nobel-díjat nem kapó magyarok pedig az ő logikája szerint nem is lehetünk büszkék, ugyanis nem voltunk részesei Karikó Katalin sikertörténetének: „nekünk többieknek, a magyarok túlnyomó többségének csak az örömre és tiszteletre van oka(sic!), büszkeségre nincs.”

A büszkeség jelentésével való visszaélés akkor nyer igazán értelmet, amikor a szerző őszintének ható döbbenettel teszi fel a kérdést: „Kinek jutott eszébe iskolás korában, hogy büszke legyen az osztálytársa kitűnő dolgozatára vagy feleletére?! Na kérem. Itt húzódik köztünk az a világnézeti-értékrendi árok, aminek túlsó, szomorúbb oldalán egy életre ott lehet rekedni. Ha egy mikroközösségben, a legközvetlenebb környezetünkben sem lehetünk büszkék a hozzánk közelállók sikerére, akkor tényleg kár Karikóról és nemzeti érzésekről beszélgetni.

A büszkeség ugyanis nem patikamérlegen porciózott feltételekhez kötött. 

A nemzeti kohéziónak ez az alapja: a kiemelkedő események, a közösség kiemelkedő teljesítményű tagjai, a hozzájuk fűződő öröm és büszkeség huzaloz össze magyart a magyarral.

A HVG szerzője viszont épp ebben látja a veszélyt, és jut el a legelképesztőbb és sajnos legkiszámíthatóbb állításig. Szerinte: „A kollektív büszkeség, tehát az érdem alaptalan kiterjesztése a kollektívumra, ugyanaz, mint a kollektív bűnösség, bűntudat, szégyenérzet: vagyis a bűn alaptalan kiterjesztése a kollektívumra.”

E tétel azonban elvérzik a retorikai érvelés szigorú szabályain, és az elemi jóízlés követelményén is. Ravasz és finoman csúsztató párhuzam, de mögé lehet látni: bár hasonló motívum az érdem és a bűn kiterjesztése is az abban érintetelenekre, a premissza hibás.

A büszkeség nem egyenlő az érdemmel, hanem az érdem és az érdemesült miatt a közösséghez tartozás jóleső megélését jelenti.

Sebaj, így legalább Révésznek alkalma nyílt Szálasival zárnia az eszmefuttatást, és hát mit is ér a magyar Nobel-díj kapcsán írt cikk, ha a végén nem borulhat fölénk a nyilasok árnya. Hátha mégis elönthet minket a kollektív bűntudat, ugyebár. 

Ám mégiscsak hasznos, hogy napvilágot látott: legalább kristálytisztán kijelöli, milyenek ne legyünk.

Végül újra csak megerősíteni tudom, amit az első pillanatban is írtam: legyünk büszkék Karikó Katalinra és Krausz Ferencre!

(Nyitókép: képernyőfotó)