„Ha ugyanazt csináljuk, mint ők, akkor mitől lennénk mi jobbak?”

2020. február 04. 10:29

Az egyoldalú, egylábú kultúra gyenge , kibillenthető. Egy nemzeti kultúra attól lesz erős, ha sokszínű, sok lábon áll. Interjú.

2020. február 04. 10:29
Demeter Szilárd
Demeter Szilárd
Origo.hu/888

„Mit jelent ma a magyar nyelvű kultúra védelme, nem anakronisztikus ez a gondolat?

A minap tartottuk a PIM-ben Csoóri Sándor 90. születésnapi ünnepségét. Előtte sok Csoórit olvastam, engedd meg, hogy a köszöntőbeszédemből idézzek: »...bujkál bennem egy nyomasztó érzés, mint valamifajta lázkezdemény, tudják, az a fajta, amit műszer még nem tud kimutatni, csak érezzük, hogy közeleg a baj. Azt érzem, hogy elkéstünk. És még azt sem tudom megmondani, hogy honnan késtünk el. Ehhez ott kellene lennünk, ahol Csoóri Sándor és más nagyjaink kijelölték a helyünket. De az a nyomasztó, hogy nem tudjuk, ott vagyunk-e, vagy máshol. Csak szurkáljuk azt a ködöt, amiről Csoóri beszél, ami rátelepedik az agyunkra, „ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket”. És mondhat bárki bármit, ebben a ködben nem segít bennünket sem az ész, sem a tudás. Ezt is Csoóritól tanultuk, hogy a vallás és a költészet visszaszorulásával nem az észszerűség növekedett a világban, hanem a zavarodottság«. Ha ma Nyugatra mész, akkor a nagyvárosokban azt érzed, amit az elszakított nemzetrészek éreznek a történelmi magyar városaikban: hogy nem vagyunk már otthon bennük. Erre nem tudok jobb választ, mint az anyanyelvi kultúra védelme és erősítése. Minket a legvadabb Ceausescu-diktatúrában is megtartott. És ha már Csoóri, muszáj még egy hiányérzetemet megosztanom, ezt is elmondtam az ünneplő közönségnek: »...kell nekünk Csoóri Sándor. Nekem nagyon hiányzik. Lassan nem marad olyan nagy öreg, akinek a lábához letelepedhetnénk és meghallgathatnánk ködoszlató gondolatait«.

Megy a cirkusz a Térey-ösztöndíj körül, már megint mi a baj? Kinek és mi?

Ha jól értem a cirkusz mögöttesét, akkor egészen egyszerűen az a baj, hogy az az oldal, aki megszokta, hogy az elmúlt évtizedekben egyoldalúan megmondhatta, mi a teljesítmény, ki a jó szerző és ki nem az, hirtelen egy nagyobb focipályán találta magát, ahol más is labdába rúghatott, a bírót sem ők adták, ráadásul a szabályokat sem ők állapították meg. Vagyis a véleménydiktátorokat rászorítottuk a demokratikus döntéshozatalra, és ez nagyon nem tetszik nekik. Másfelől van ez a szakmaiság álcája, ugye. Azt mondtam, oké, gyerekek, akkor szakmázzunk, nézzük meg, milyen, ha tényleg a szakma teljes spektruma kerül döntési helyzetbe, és nem csak a kiváltságosok fújhatják a passzátszelet. Ráadásul még azt is megengedtem magamnak, hogy egyszemélyi felelősséget vállalva kikerekítettem a szakmai döntést anélkül, hogy engedélyt kértem volna erre tőlük. Skandalum! Tanulságos folyamat volt. Elképesztő, mennyire le tudtak aljasodni egyesek. Én ezt ugyan sejtettem, de muszáj volt kihozni a napfényre, hogy mindenki láthassa, mi rejlik az úgynevezett szakmaiság és a mindenkinél mindent jobban tudó független értelmiség álcája mögött.

A jobboldalon is rendre kritikák fogalmazódnak meg, ha egy PIM-vezető díjazza a másik oldal íróit, költőit, van igazsága a kritikának?

Akik a jobboldalról ilyesmiket vetnek a szememre, azok tulajdonképpen ugyanazt akarják csinálni, mint az általuk joggal kárhoztatott ellenoldal. De kérdem én: ha ugyanazt csináljuk, mint ők, akkor mitől lennénk mi jobbak? Ez egy. Kettő: az egyoldalú, egylábú kultúra gyenge. Kibillenthető. Egy nemzeti kultúra attól lesz erős, ha sokszínű, sok lábon áll. Ki lehet nyírni a másként gondolkodókat, éltünk már ilyen rendszert is, kommunizmusnak nevezték. És ezt én legalábbis még egyszer nem szeretném átélni. Három: az olvasó nem az ideológiákra, vagy aktuálpolitikai szájkaratéra vevő. Ha kezedbe veszel egy irodalmi művet, akkor túl akarsz lépni a mai kocsmán. Egyébként az ideológiai töltetű irodalmat is próbáltuk már, agitpropnak hívták. Annyira azért nem jó. Az olvasó, vagy legalábbis én mint olvasó az izgalmas, érdekes és engem megérintő irodalomra vagyok kíváncsi. Nem olyan bonyolult az alapképlet, de beszűkült tudatállapotban nehéz ezt fölmérni. Mondok egy példát: álltunk a főigazgatói irodámban, az ablakból a PIM udvarán zajló Margó Fesztivál sok száz fős közönségét néztük egy magát nemzetinek tartó íróbarátommal, aki megkérdezte tőlem: Szilárd, hogy engedhetsz be ide ennyi libit? Mire én azt válaszoltam neki: De hülye vagy, barátom, ezek nem libik, hanem azok, akiket még egyáltalán érdekel az irodalom, vagyis az olvasóid. Ha jó irodalmat művelsz, ők fogják elolvasni, és leszarják, hogy egyébként kire szavazol. Én például felnőtt fejjel tudtam meg – »hála« a csúcsértelmiségi munkáimnak –, hogy a kedvenc világirodalmi szerzőim egy része, akikre rengeteg napot és éjszakát áldoztam megboldogult ifjúkoromban, mert egyszerűen jó volt olvasni a műveiket, balos volt. De ez a tudás az olvasmányélményeimet már nem tudta felülírni.

Vannak-e jó tollú jobboldali írók? Hol késik a nagy mű? Mikor lesz egy jó kis jobboldali családregény, amire mindenki felkapja a fejét?

Vannak jó tollú írók, akik nemzetben gondolkodnak, szeretik a szülőföldjüket, az anyanyelvük az éltető közegük, és tartalommal bír a haza fogalma számukra. Ha őket nevezzük jobboldali íróknak, akkor sok ilyet ismerek. A nagy műnek rendelt ideje vagyon, nincs mihez mérni, tehát nem késhet, ha megszületik, onnantól él és hat. Nem tudom, mikor lesz jobboldali családregény, szerintem már van, csak még nem verte ki a pályáját. Mert a jó irodalom az olyan, előbb-utóbb megtalálja a közönségét. A Sorstalanságról jó sokáig egy szűk körön kívül a kutya sem tudott. Mégis Nobel-díjat ért. Értem én a türelmetlenségedet, én is szeretnék remekműveket olvasni, de azt se parancsra, se pénzért nem írt még senki. Kiforrja magát, akárki is legyen kormányon. Itt tévednek a balliberálisok, és itt tévednek az engem ekéző jobberek is. Azt hiszik, hogy az alkotóművészet és a napi politika összefügg. Még a jólléttel, vagy a pénzzel kiváltható idővel sem függ szorosan össze: egy rakás remekíró segédkönyvtáros, kétkezi munkás, vagy éppen könyvelő volt, oszt mégis megformálták, ami kiszakadt belőlük. Valamelyest anyagi biztonságban könnyebb az alkotásra koncentrálni, ez igaz, ezért is hoztuk létre a Térey-ösztöndíjat – de ez csak lehetőségfeltétel, a pénztől még senki nem lett tehetségesebb.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 66 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Hannibal
2020. február 05. 14:15
Jeszenszkynek teljesen igaza van, feleslegesek a gesztusok: https://youtu.be/XFIH9wqJBwY?t=648
patkánynak sem nevezhető férgek
2020. február 05. 07:15
Demeter a legrosszabb dolog, ami a magyar irodalommal történhet.
balbako_
2020. február 05. 06:49
Minden a ballib oldalnak tett gesztust ők a gyengeség jelének fogják fel és addig tupírozzák, míg a választó is elhiszi. Ez azért káros!
Pelso j.
2020. február 04. 21:12
Megélhetési kultúrdiktátor.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!