Nagy-anyák

„Rám néz néha, és azt mondja: »El sem hiszem, hogy anya vagy. Hogy már két lányod van. Két ilyen lányod!« És olyankor én sem nagyon hiszem, mert pont úgy néz rám újból, mint gyerekkoromban. Hányféle tekintet az övé…

Az aggódó, mikor éjjelente paplanba gyömöszölve ziháltam a nyitott erkélyajtónál, ő virrasztott velem. S mikor a kórházba kísért, nemcsak az asztmás kisebbért szakadt meg a szíve, hanem a nagyobbért is, aki otthon megint arra ébred, hogy a szomszéd néni vigyáz rá. A büszke — amikor felvettek a nyolcosztályos gimnáziumba, amikor érettségiztem, diplomáztam, csupa-csupa büszkeség áradt belőle. A szorongó, tanácstalan, amikor végigjárta velem a kamaszkor minden szülőknek tartogatott bugyrát: az elutasítást, a lázadást, aminek sokszor éppen az látta kárát, ami a legfontosabb volt számára: a saját gyermeke. Mikor az első lakásomat megvettem, együtt sikáltuk ki, rendeztük be. Elmentünk, és bevásároltunk minden szükséges holmit, ami egy háztartásban kell. Este volt, mire visszaértünk, lekísértem és elköszöntünk. Ki-ki ment immár a saját otthonába. Néztem utána az egyedül kullogó anyámnak és sírtam. (...)

Ma már a gyermekeim szemén keresztül látok sok mindent. Például a másik Nagymamát. Akinek a hangja mélyen beleivódik a lányaim emlékeibe, mert soha nem fogy ki a szép dalokból, a talányos mondókákból. Nem fárad bele a folytonos mesélésbe, a pont-pont vesszőcske rajzokba, a közös játékba. Végtelen türelemmel tanítgatja őket, szépen, precízen, derűsen. Épp úgy, ahogy segítséget is nyújt, mikor kérem.

(...)

Lehet irigykedni. Vagy — és ez édesanyaként immár komoly kihívás nekem — követni a példát!”

A cikk a Képmás magazin 2016. májusi számában jelent meg.