Brian Staveley: A tűz kegyelme

„Elképesztő, amit Brian Staveley A tűz kegyelmében művel. Olvastam már életemben néhány heroikus fantasy nagyregényt, és az esetek többségében viszonylag jó hibaszázalékkal be tudom lőni, hogy merre fog haladni a cselekmény, hogy mi lehet a történet befejezése, vagy a rejtély megoldása. De olyat azért még nem tapasztaltam, hogy ennyire ötletem se legyen, mint Staveley-nél. Legalább féltucatnyi logikus forgatókönyvet lehetne kikövetkeztetni, annyira fogalmunk sincs, hogy kik állnak az ügy hátterében, melyiküknek lehet hinni, pontosan mit akarnak elérni ebben a konfliktusban, vagy egyáltalán, tulajdonképpen miről is szól ez a konfliktus. Persze a regény végére már kezd egyértelműbbé válni a helyzet, de nem tartom kizártnak, hogy a folytatásban Staveley újfent képes lesz nagyon meglepni.

Hiába van ugyanis három (sőt, A tűz kegyelmében már négy) nézőpont-karaktere, akiknek elég pontosan megismerjük a gondolatait, a motivációit és az érzéseit, mégis olyan szövevényesen alakulnak az események, hogy esélyük sincs kievickélni a tudatlanság gödréből. Nagyobb hatalmak sakkbábuként használják őket a saját harcukban, külön-külön csak az igazság darabkáit birtokolják, nem találkoznak, vagy ha mégis, akkor sem tudnak két békés szót váltani (néha meggyőződésem, hogy ha a három testvér leülne nyugodtan beszélgetni egymással, akkor öt perc alatt megoldást tudnának találni), hiszen mindannyian valami olyan célért küzdenek, ahol a másik testvér akadályt jelent. Félreértik egymást (mindig a lehető legrosszabb módon), nem tudják, kinek lehet hinni, nem tudnak bizonyos eseményekről, a másik tetteiről és terveiről, aminek köszönhetően egyszerűen semmi sem úgy történik, ahogy eltervezik – ettől pedig az egész kötet felvesz egy szédítően kaotikus tempót, mintha Staveley tényleg esélyt sem adna a szereplőknek a problémák megoldására (no meg nekünk, hogy kibogozzuk, mi történik). Ez egy ideig engem meglehetősen idegesített, de miután ráhangolódtam, már engem is elszórakoztatott ez az őrült forgatag.”