Stranger Things – Ha újra gyereknek akarod érezni magad

„És akkor most az eddigiek ellenére azt mondom, hogy a Stranger Things nem is elsősorban a sokat emlegetett nosztalgia miatt olyan jó, hanem azért, mert fantasztikusan ábrázolja a gyermekkor csodáját és a felnőttkor szürkeségét. Előbbi csupa boldogság és végtelen potenciál, utóbbi csupa elszállt lehetőség és stagnálás – lehet, hogy ez kicsit az élet leegyszerűsítése, illetve a felnőttkor határtalan romantikája a gyermekkor, vagyis az egyetlen olyasmi iránt, amely kapcsán a határtalan romantika még elképzelhető, de a kontraszt a nyilvánvaló, kellemes meseszerűség mellett már csak azért is működik olyan nagyszerűen, mert a nyolc epizód végére Dufferék okosan, bölcsen tompítanak rajta. A történet mindenkit átformál egy kicsit: a gyerekek valamelyest felnőhetnek, a felnőttek pedig elengedhetnek egy keveset az addig magukkal hurcolt kisebb-nagyobb nyomorúságukból, amely egyébként éppúgy szerves része a cselekménynek, mint a szörnyek, a kormányügynökök és a rejtélyek.

A Stranger Things így emberekről, szülőkről, kapcsolatokról és mindenekelőtt a barátság örök, eltéphetetlen kötelékeiről szól, ehhez pedig szenzációs szereplőgárda társul. Winona Ryder nehezen szerethető, de abszolút hiteles hisztériával hozza a kisfiát kereső és az összeomlás szélére sodródott anyát, David Harbour pedig végtelenül szimpatikus és szomorú a kezdetben közönyös, de aztán egyre elszántabb, tragikus múltú seriff szerepében. Ám az igazi aduászok a négy fiút és a telekinézissel megáldott/megvert lányt alakító gyerekek: olyan briliánsak és természetesek, olyan jól működik a csapatuk, hogy nehéz elhinni, nem egy hollywoodi laboratóriumban kísérletezték ki őket. Nem sok kölyök tudná hitelesen, amellett pedig egyszerre ijesztően és viccesen előadni, hogy többé-kevésbé egy Dungeons & Dragons szerepjátékként tekintenek egy emberevő szörnyeteggel megbolondított élet-halál szituációra.”