J. Goldenlane: Holdnak árnyéka

„Ahhoz képest, hogy a szereplőink nem haladnak túl gyorsan, a cselekmény egyszer sem ül le, mindig történik valami. Egyetlen olyan szó sem volt, amire azt mondtam volna, hogy untam magam vagy feleslegesnek tartottam. Jó, igen, amikor bejött egy új szereplő, akkor még talán azt gondoltam: »mi a fenét keres ez itt, nem erre vagyok kíváncsi«, de aztán persze kiderült a szerepe, és tök jól beleillett mindenki a történetbe. Ki gondolta volna, hogy az unalmas szavannán ilyen sokszor lehet halálközeli élményed?

És ahogy haladunk előre, csak annál izgalmasabb lesz. A könyv második felére kicsit olyan érzésem volt, mintha a Battle Royalt olvasnám, csak az nem volt ennyire jó. És mikor még csak arrafelé haladtunk, hogy olyan legyen, már akkor azt gondoltam: »nem hiszem el, hogy tényleg ezt csinálja, itt mindenki meg fog halni«. Majdnem igazam lett, iszonyú sokan halnak meg. Az a durva, hogy hiába vannak brutális gyilkosságok, olyan harcok, hogy néha az államat kerestem, egyszer sem szörnyülködtem, hogy fúj, egy ember éppen a saját vérében fekszik a földön. Tény, nem úgy volt előadva, de volt egy szereplőnk, akinek nem az volt a szándéka, hogy halálra verje az embereket, még ha néha sikerült is neki.”