Magyarország és az első világháború – A halál árnyékában élők

„A halál árnyékában élő katonák között gyakran hódított a carpe diem, azaz az élj a mának életérzése. Egy-egy ütközet előtt soha nem lehetett tudni, ki marad majd életben, és kik hunynak el, igyekeztek hát ezen a bizonytalan érzésen különféle örömökkel úrrá lenni. A szórakozás és egymás »ugratása« mellett ezek közé tartoztak a nők is. Amíg a keleti front lakosságának galíciai és orosz asszonyait és leányait többnyire tisztátalannak tartották, a déli – azaz olasz front – fiatal menyecskéi igencsak kapósak voltak a magyar bakák között. A hadsereg – elsősorban a katonák között terjedő különféle nemi betegségek visszaszorítása céljából – igyekezett inkább szervezett körülmények között, prostituáltak alkalmazásával segíteni a férfiak testi igényein. Ahogy az ellátásban is, itt is voltak különbségek a tiszteket szórakoztató I. és a közkatonák örömére szolgáló II. kategóriás prostituáltak között.

Néhány hét közvetlen frontszolgálatot követően, lehetőség volt a felváltott katonáknak kis időre a családjukhoz hazamenni. Nagy volt az öröm, amikor a rég látott gyermek, vagy apa hazatért. Aki tudott ilyenkor megjavított ezt azt a házon, és a ház körül, és megbeszélték a következő hetek, hónapok szükséges tennivalóit. Azok a fotók, amikor az egyenruhás családfő feleségével és gyermekeivel pózol – ha nem az induláskor – akkor többnyire ezekben a szabadságos hetekben készültek. Sokaknak – fájdalom – ezek a fotográfiák jelentették az utolsó emléküket szerettükről.

A katonák ez alatt a négy év alatt óriási változásokon mentek át. Az olasz fronton harcoló alföldi bakákat a magas hegyek látványa és a Pó völgyében kanyargó folyók szépsége töltött el ámulattal vegyes félelemmel, a galíciai frontra kerültek életét pedig a sűrű erdőségek és a mocsaras vidékek keserítették. Mondani sem kell, mennyire kinyílhatott a világ annak az egyszerű katonának, aki korábban még a faluhatárán túlra se nagyon merészkedett, most viszont – jelképesen – hetedhétországon túlra is eljutott. 1915 márciusában, a fogságba esett Dombi Kis Imre, 34 éves hódmezővásárhelyi gazda, Lemberg–Kijev–Taskent–Ashabad–Teherán–Isztambul érintésével, több mint 12 ezer kilométer megtétele után ért csak haza Hódmezővásárhelyre.”