És a fantasy szintet lép

„Valószínűleg már mindenkiben felmerült a kérdés, hogy oké, de miről szól a regény? Nos, az egészen a végéig nem egyértelmű. Felütjük az első oldalakat, nekikezdünk az olvasásnak és nem értjük, hol vagyunk. Haladunk tovább, minden mellék- és főszereplő hivatkozik jobbra-balra mindenféle háborúra, Pikkelyes Népre, kiriathokra, aldrainokra, skaranakokra, Ligára, Birodalomra, Lápra, nem folytatom. Az első 150 oldal bedobja olvasóját a világépítés igen sűrű ködébe, ami nagyon nehezen akar csak feloszlani. Oké, az se lett volna szerencsés, ha 10 oldalon át történelem- és földrajzlecke öklendezi át a torkunkba, hogy mi a szitu Morganiában, de én kiváltképp rühellem, ha nem tudom elhelyezni térben és »időben« (értsd: szettingben - a fantasyket óhatatlanul összehasonlítjuk saját Földünk múltjával), amit olvasok. Türelem törit terem, a regény végére nagyjából tisztában leszünk mindennel, de nem bántam volna, ha ez hamarabb bekövetkezik. (…)

Az acél emléke érdekes módon közelíti meg a fantasyt, és annak ellenére, hogy világa nagyjából megfeleltethető a miénknek (sztyeppék népe, Jeruzsálem, Velence), új ízt varázsol a műfajba. Teszi ezt életszagú szereplőivel, komoly témáival, a perspektívák feltárásával és vérmocskos-ürülékes-toroknyiszálós akciójeleneteivel, amik R. A. Salvatore celluloidra áhítozó koreográfiáinak közelébe küzdik fel magukat. Habár a történet iszonyú lassan fordul csak a célegyenesbe - akkor viszont fénysebességre kapcsol -, cserébe a cselekmény mozgalmas és leköti az olvasót (ebben a fordítás sajnos nem mindig partner). Ringil és a haverok nem egy könnyed nyáresti olvasmány, dark fantasy a javából, mégpedig az egyik legjobb istállóból. Szóvicc jön: melegen ajánlott.”