Supergirl – Közös univerzumot a rajongóknak!

„Csakhogy kétséges, hogy ezt az önálló hangot mennyire sikerült eltalálni, ugyanis eléggé vegyesre sikerült. Míg Arrow küldetéstudattal érkezett vissza a nem-is-annyira-lakatlan szigetéről, Flash pedig az erejével ismerkedik a kezdeti epizódokban, ők eléggé gyorsan és profin beleszoknak a szerepükbe. Ehhez képest Kara Zor-El (földi nevén Kara Danvers) ismeri a saját szuperképességeit, és nincs kimondottan küldetése sem, így ezúttal teljesen különböző eredettörténettel van dolgunk. Ő sokkal inkább azzal törődik, hogy egyengesse karrierjét és legyen valamiféle előrelépés a nem létező szerelmi életében, a szuperhősködésre pedig csupán egy zuhanófélben lévő repülőn tartózkodó (fogadott) testvér szorítja rá. A kényszerhelyzet viszont eléggé megnyomja Kara adrenalinadagját és úgy dönt, ideje kinőnie a celeb unokatestvér árnyékából. Kap segítségül egy űrlényekkel foglalkozó titkos ügynökséget, akik őt is megfigyelik.

Nagyjából ennyi volt az, ami pozitívat el lehet mondani a sorozat saját hangjáról (legalábbis az első rész alapján). A legnagyobb baj, hogy a készítők között valószínűleg nem volt egyetlen darab nő sem. Kara huszonéves létére folyamatosan úgy viselkedik, mint egy magabizonytalan tizenhat éves, még akkor is csak pattogó tini, amikor számon kéri a főnökén, hogy miért nem Superwomannek nevezte el Supergirlt. Emiatt az egész hangulata valamiféle Szex és New Yorkba oltott Dawson és a haverokra emlékeztet, komolyan csak az hiányzott a tökéletes balféktini-összhatáshoz, hogy aktákat ejtsen el, miközben leönti a főnökét kávéval. Mindez persze tinilelkesedéssel, epikus zenékkel és túlfényezett látvánnyal megspékelve (na, azért azt elismerem, a CGI nem lett olyan borzasztó, tévés szinten kifejezetten jó).”