A szabadság szabatossága

„Mindennapi szavainkat add meg nékünk ma…”

Csodálatos, gyönyörű, végtelen hatalom a beszéd. Mindenkit felemelhet a szellem nyelvekben kódolt csodája. Játék és varázslat véges létünk tragikuma felett. A nyelv a legtökéletesebb érték, amit az ember egyáltalán létrehozhatott; még akkor is az, ha fel sem mérjük, nem is észleljük, csak rongáljuk, nap, mint nap. Beszéd közben balgán pusztítjuk ezt a kincsünket.

Ez a tökéletesnek nem mondható szerkezet, a nyelv, civilizációnk értékeinek a teremtője. Az emberi beszéd a társadalom alapja, a társadalom tán legnagyobb hozományának a műveltségnek, tudománynak és a művészetnek a hordozója. A párbeszédek, gondolatok, vélemények, eszmék, a tökéletes szabatosságot soha el nem érő megközelítéseiben formálódik az ember. Valóban hatalmas, teremtő érték az ige. Amíg önmagával azonos, amíg nem rejtheti a félreértések bozótja, amíg nem hazudik. Tudatosítanunk kell, hogy a nyelv nélkül valóban nem volna emberiség, sőt, mi sem emberek volnánk, hanem, ami volna, az valami más lehetne.

„Kezdetben volt az ige!” Jogosan feltételezhetjük a bibliai üzenet igazát, hogy az emberré válás útján az ige, a nyelv alapja volt a kezdőpont, az origó.

Felülmúlhatatlan előnyünk minden földi élőlénnyel szemben, hogy beszélni tudunk, még akkor is, ha a szavakba foglalt üzeneteink valóban a kompromisszumok tömegét hordozzák. Nem abszolút értékű a legtöbb szavunk (kék, siet, szorgalmas stb. – és itt a végtelenségig sorolhatnánk még szavakat és egyedenként változékony értelmezéseiket).

És mi, e nyelv „birtokosai” csak nem akarjuk észrevenni, hogy mivel is játszadozunk. Gyakran automatikusan nem figyelünk oda, és így felelőtlenül tesszük ki magunkat és a minket követő nemzedékeket a plagging hatásának. (Adorno frankfurti /30-as évek/ plagging-elmélete alapján ide sorolható a rádiókban sugárzott könnyűzene, valamint a reklámok ma is tapasztalható akusztikai terrorja is, ami a tudat alatt hat és a tömegek ízlését, előítéleteit szándékunk ellenére megváltoztatja.) Tudatosan vagy tudat alatt az emberségünket tesszük naponta kockára. A nyelvünk több mint eszköz, a nyelv is mi vagyunk! Már nem a nyelv és nemzethalál herderi árnya, hanem a napi párbeszédeinkben, a kommunikációkban oly szükséges emberi harmónia pusztulása riogat.

Nyugtalanná teszi az érzékenyebben odafigyelőt a beszélt nyelvünk sok aprónak, jelentéktelennek mondott vagy vélt torzulása. Ami mindenképpen zavaros, félreérthető üzeneteket hordoz. Mintegy Kodály Zoltán több mint félévszázados figyelmeztetését igazolva, mely szerint a hangtani törvények be nem tartása hitelteleníti közlendőnket, megtéveszt és a hazugságok felé sodorja a mondandónkat és gondolkodásunkat. A képlet fordítva is igaz: aki hazudni akar, az a hangtan szabályait nem tartja be.

Az elszaporodott rádiós és televíziós adók „hivatásos”, profinak mondott bemondóinak viszonylag nagy része ömleszti ránk naponta a 24 órás adásidőkben nyelvünk stilisztikai és hangtani törvényeire fittyet hányó, romlott szövegmondásukat. Mintha nem is volna a feladatuk a pontos, értelmes informálás. Mintha hangjukat, beszédkészségük vitatható „értékeit” a plagging jelenség segítségével a közhelyek terjesztése szolgálatába állítanák.

A hangtani törvényeinknek megkerülhetetlenül kánon gyanánt érvényesülniük kellene, de ezek a törvények a gyakorlatban, a nyelvhasználatunkban egyre inkább feledésbe merülnek. Némi túlzással mondhatjuk, hogy az írásbeliség előtti ősidők óta, jelentős, meghatározó szerepük volt, van (az kellett, hogy legyen) hiszen akár egy hangunk színeváltozása különböző értelmet takar ma is. (Ilyen jelenség az „ugye érted a szavam” és az „érted jöttem” azonosan leírt kifejezéseink teljesen eltérő jelentéstartalma, amire csak a kétféle „e” „hangunk világában rengeteg további hasonló példa található.)

A hangtan törvényeinek a hétköznapi beszédben fontos (gyakran értelemformáló) jelentésük van. Még inkább meghatározó a hangzásuk szerepe a nyilvánosan elhangzó beszédben. A színpadon, a rádiók mikrofonja, televíziók kamerái előtt, az utcán, családban, a munkahelyen, szabadidőben… vagyis minden megszólalásokkor elkerülhetetlen követelmény kellene, hogy legyen beszédünk egyértelmű hangtani korrektsége.

A nyilvános helyeken háttérzajként „ez” (a kór) tán még veszedelmesebb jelenség, mert tudatunk alatt munkál, ellenőrizhetetlenül rögzül a előítéleteinkben. Áradatként öntenek el a romlott szövegek, feltételezhetjük, hogy e közhelyek, a valós információk pótlásának szándékával fogalmazódtak meg, és helyettesítik az üzenetek eredendő céljait. Magyarán: hazudnak. A hazugság eltorzítja a párbeszéd szerkezetét is, ráadásul megrontja szavaink hangtani formáit. A közhelyek igazságértéke vitatható.

A beszélt nyelvünknek rontása a reklámszakmában tombol. És ez a folyamat fertőz! Már nem csupán a celebek beszédmódját határozza meg a reklámjaink szörnyűséges dallamú és szókincsű nyelve, nem csak az utca nyelvét rontja meg, mindenütt járványként terjed: családban, iskolákban, baráti társaságokban és értelmiségi körökben. Köztudott, hogy a reklámok szövegében sosem az üzenet pontossága a cél. Még kevésbé az állítások hitelessége a fontos, hanem a minél nagyobb profit kikényszerítése a konzum-társadalomból – mégis elfogadhatatlan ez a nyelvi dorbézolás minden odafigyelő és jobb érzésű fülnek. Érthetetlen módon „ez az apró kórság”, azonban nem zavarja a rádió- és tv-műsorok szerkesztőit, a reklámszakma menedzsereit sem, akiket talán nem is érdekli „ez”, hiszen gyakran éppen a nyelvtorzító eszközökkel eredetieskedve próbálják e hangzavarban a portékáikra terelni a fogyasztók figyelmét.

A nyelvünk változó életében „ez” mintha már a nyelv szerepe, műveltséget hordozó és terjesztő küldetése ellen fordulna. A reklámok szörnyű nyelvhasználata nem csak az utca könnyű romlásokat divatként felkapó felületes és változó szlengjét torzítja el, mindenütt járványként terjed és pusztítja az amúgy is háttérbe szoruló emberi párbeszédek lehetőségeit…

A rossz hangtani eszközök (nyelvrontó divatok, szokások, hanyagságok nyomán) a közlés hamis üzenetek fokozatosan erősödő árnyékát hordozzák az eredeti helyett. A közlés hamissága egyre vastagszik, bizonytalanná válik, hazugság jellege (szavaink értékvesztése) erősödik.

Hasonlóan a csapnivaló zenei tolmácsoláshoz, eleinte a figyelmünk fordul el tőle, majd elutasító hangulat uralkodik el bennünk a párbeszéd üzenetével szemben; és nem tudunk menekülni attól az érzéstől, hogy minket átvertek. Tehát eredeti szerepe, küldetése ellen fordul az üzenet figyelmünk antennáin. (Reklámok esetében már jelenleg is megfigyelhetjük ezt a reakciónkat.)

A romlott nyelvezetben hazugságmentes kommunikációról már nem is álmodozhatunk, az új beszédmód romboló hatásai a napi társadalmon belüli kommunikációra (minden napi párbeszédre) káros hatást fejtenek ki. Ami legalább is tisztességtelen visszaélés a nyelvvel, a közbeszéddel, a hírmondással, a színházzal, versmondással stb.

A nyelv egyre nagyobb mértékben és folyamatosan torzul mind stilisztikai, mind grammatikai szempontból. Ez a jelenség nehezen állítható meg. Nem tudjuk, hogy hol és hogyan kezdődött el. Talán az elektromos hangerősítés is negatív szerepet viselt ebben a titkos háborúban. A megszállott hang-technikusok és a kütyü-gyártó cégek ádáz vetélkedésében, hogy olyan hangerőt csiholjanak ki, amitől a gondolat és a szó megszegik és jelentőségét veszti a véleménycsere.

Divattá vált helytelenül, slendriánul használni nyelvünket. A fékevesztett reklámok nyelve által, a nyelvi hanyagság teremti-táplálja az utca fellengzős nyelvi szokásait és naponta tapasztalható nyelvünk értékeinek eróziója.

Az ember beszél, felülmúlja a Föld valamennyi élőlényét. Az ember a beszéd által ura a bolygónknak, még akkor is az, ha felrémlik az a paradoxon, hogy a kimondott szavak csak pontatlanul követik, gyakran csak megközelítik közlendőink üzeneteit.

Majdnem minden szó jelentése viszonylagos. Szavainkat állandóan változó nyelvünkben a szabályozott (kanonizált) közmegegyezés hitelesíti, ez teremti meg a harmóniát, az emberiségre, illetve annak csoportjaira (nyelveire) jellemző szolidaritást. A nyelv az agressziómentes emberi együttélés lehetősége. Az etológus Csányi Vilmos állapította a meg, hogy sikereinknek ez a kulcsa a földtekén, a legsikeresebb élőlénnyé valóban a beszéd, a nyelv és nyomában a kölcsönös szolidaritás tett minket. Ez a tökéletlenségében is hatalmas érték mintha nem érdemelné ki az odafigyelésünket és megbecsülésünket. A beszédrontás mintha a játszmáját cinkelt lapokkal játszaná, mintha úgy vélekednénk a nyelvről, mint ezt a vízről vagy a levegőről tesszük tévesen. Van, tehát nem hiányzik, hiszen ezernyi éveken át öröklődik a következő nemzedékekre.

Nyelvünk olykor a versek remek soraiban közelíti meg a tökély határát, az üzenő szándékát: „ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár” – írja le szerelmi vágyódását Radnóti. De itt sem a szavak, hanem mögöttük az aktív, villódzó költői képzelet üzen az olvasó passzív képzeletének. A szavak a pontos érzelmi mondanivalóink tolmácsolására alig képesek. Szavaink eredendően semlegesek, egyetemesen használhatók. A hangtani nyelvromlás ezt a semleges jelleget torzítja, teszi az emberi beszédet engedelmes, alkalmazott (és általában ízléstelen, visszataszító hangzású) hangkulisszává.

A színpadon különösen fontosak, meghatározóak a hangtanilag helyesen hangzó mondatok, kivéve azon eseteket, amikor az eltérések a szabálytól egy adott jelenség vagy karakter ábrázolásának eszközei. Minden jel üzenet. Minden odatett, ott alkalmazott hangsúlyra, gesztusra legalább tíz miérttel illik rákérdezni és csak akkor létjogosult, csak akkor maradhatnak színpadi használatban, ha megnyugtató válasz hitelesíti a kérdéseket.

Válasszunk példa gyanánt, akár Madáchtól, egy mondatot: „Anyának érzem, ó, Ádám magam!” Gyönyörű mondat. A betűkre tekintve is a lelki fülünkkel halljuk egyszerű zenéjét, hangsúlyait. Ezután próbáljuk elképzelni ugyanezt a mondatot a reklámszövegek mai tolmácsolásának modorában, hadarva, flegmán, nyúlósan vagy patetikusan dörögve, torzított magánhangzókkal, ereszkedő hangsúlyozás helyett emelkedő hangsúllyal.
Beszédünk hangtani eszközei tehát nem stilisztikai cicomák. Ezek beszédünk színesítői, értelmezői, a magas művészi remeklések szintjéig emelő szerszámok. Általuk lesz a mondat lírai, gyengéd, erotikus, elutasító, ironikus, parancsoló, zárkózott, gyászos stb. Hangtani eszközeink hordozzák a mondanivalónkat, talán még a testbeszédnél is markánsabban.

A színház is a párbeszéd a színpad és a közönség között. A közönség kiszolgáltatottabb helyzetben van, viszonylag passzív résztvevője a művészi élménynek. Mégis elviseli (egyelőre) a hangtani hamisításokat, a mindennapi beszédközegében is ez sűrűsödött (kondicionálódott).

Nem a helyzethez alkalmazott, a szerepformálásból eredő modoros beszéddel van gond, hanem az alappal. A színész, a beszélő nyelvi kultúrája, hangtani ismereteinek alkalmazása a lényeg. Ez a kulcs az egyetemes nyelvi érthetőséghez, a szöveg üzeneteinek továbbításához, valamint a másodlagosnak mondott művészi üzenetek közérthető továbbadásához. A színház közönsége egy idő múlva rosszul viselheti el a zavaros üzenetek halmazát. Kopik a közönség figyelme, csökken a készsége az üzenetek befogadására, az együttműködésre, a közös alkotásra és egyre nehezebben és ritkábban jut el a katarzisig. Helyette a hamis érzelgése alakul ki, mint a sznob fércművek és a giccs hatásmechanizmusa folytán, rontott élményben részesül: a katartikusnak szánt élmény jobb esetben elutasításba torkollik.

A legszenvedélyesebb, legőszintébb szándék is visszájára fordul és az üzenet öngól. Összezúzza a legemberibb alkotó álmainkat és etikánkat veszélyezteti. Nincsenek kis és nagy hamisságok, ahol hazugság van, ott hazugság van.

Tán a sznobizmus „jótékony” közreműködésével sikerül lepusztítanunk anyanyelvünk egykori zenéjét, dallamait, eredendő akusztikai színességét. Ezt a beszédmodort egy téveszme hajtja: ez a szebb, emelkedettebb, magasabb rendű módja a beszédnek. Aki így szólal meg, az már jutott valahova…

Érthetetlen, hogy saját magunknak, saját tv és rádió-adásainkban, színpadon és emelvényen, egyáltalán, miért nem fontos saját anyanyelvünk, miért mindegy a romló állapota?

Most hosszú felsorolás következhetne a nyelvi vétségekről, amikről annak idején Montágh Imrétől – Grétsy Lászlóig és kifinomodott hallású zenei zseni, Kodály Zoltánig értekeztek a nyelvészek. Kodály korábban az eredetileg kétféle „e” hangunk kiejtésének jelölését is javasolta, hiszen értelmezés-meghatározó szerepe is van túl a zenei gazdagításon (hisz a szerelem /érzelmi jelenség/, de /ha a kerékpárom/ szerelem értelme csak az e hang hangszínváltozásával különböztethető meg). És ez csak a hangtan felülete. A hangsúlyról, beszéddallamról még nem is szóltunk. Pedig lassan már egy rövid tv- vagy rádióhírben néha több nyelvi vétség lakozik, mint információ.

Nagy színészek, és nagy bemondók: Básti Lajos, Somlai Artúr, vagy Bőzsöny Ferenc és még sokan mások legendás beszédtechnikájáról sem szóltunk, ami egy pillanatig sem zavarta őket sem a szerepformálás, alkotás, hírközlés közben. És ne gondoljunk megbocsátó toleranciával a Kádár- korszak egyetemes munkás-paraszti „suk-sük”-öléseire, az elvakult nyelvölésre, a beszédgyilkolására sem!

A közlekedési vétség nyilvánosan büntethető! Ugyanakkor, hallgatom az elszaporodott rádió és tévé-adók botcsinálta bemondóinak elviselhetetlen beszédstílusát. Nekik nem volt szükségük sem jogosítvány-vizsgára, sem az utólagos büntetés (nota bene: kirúgás) nem veszélyezteti piszkos nyelvi dagonyázásukat. A celebek nyelvi műveltségéről pedig, mint az állatorvosi lóról, többé ne is szóljunk, felesleges – legalább annyira felesleges, mint a jelenlétük a médiákban.

Nem tudom, nem tudjuk néhányan (remélem sokan) megszokni nyelvünk ilyetén való hangtani (és egyéb) rongyolását. Pedig a reklámok húsz éve már a színvonaltalan közbeszédre kondicionálnak, jobb érzésű embereknél már tán elérték azt az ellentétes hatást is, hogy pont azt és pont ott nem vásárolják, amiről a primitív hőbörgők a reklám színvonaltalan forgatókönyvében zengedeznek. Bár eljutnánk idáig a közbeszéd gyakorlatában például a hangtani szabályokkal, hogy kerülnénk végre az általános nyelvrontást, a nyelvi lepra divatját.

Szó, mi szó, a nyelvrontóknak meg béke a stílusukra.