Egészen cinikusan látom, hogy milyen reménytelen a helyzet

„Pedig ez még a 90-es évek vége, tehát messze nem a mai kilátástalanság.

Igen, de még így is. A nagyon erős elzártság és bezártság, a végtelen kiszolgáltatottság jellemzi ezt a világot. És azok, akikről én írok, még a középosztályhoz tartoznak, bár folyamatosan csúsznak lefelé. Volt idő, amikor egymás után írtam az ostorozó publicisztikákat erről, de azután elfáradtam. Egészen cinikusan látom, hogy milyen reménytelen a helyzet. Ez egy olyan térség, ahol a megyei közgyűlés elnöke korábban egy benzinkútnál volt biztonsági őr, és úgy jár külföldre, hogy semmilyen nyelven nem beszél. Békéscsabára senki nem költözik, itt mindenki helyi. Én nyolc évre odaköltöztem, és ebből rengeteg mókás szituáció kerekedett annak idején. Háromszor kérdeztek vissza, hogy tényleg, és miért pont oda.

Szép lassan befogadtak, és bennem is megerősödött a tudat, hogy odatartozom, és ez még mindig nem múlt el. Annak a könyvtárnak voltam az alkalmazottja, amelyet még Féja Géza alapított, ez volt egyébként az első szabadpolcos könyvtára az országnak. Megéltem azt, hogy ezt a könyvtárat szétverték, és a könyveket nyirkos, beázó raktárakba vitték, mindezt nyilvánvalóan egy pitiáner ingatlanbiznisz keretei között. Ez még 2010-ben történt, amikor a Fidesz elkezdte kifejezetten „kultúratámogató” politikáját. Nekem ez óriási fájdalom volt, és most is az.

Próbáltál tenni is ellene?

Nagyon sok publicisztikát írtam erről is...

Én nem csak az írásra gondoltam...

Nekem a toll a fegyverem, hogy romantikusan fogalmazzak. El szoktam menni persze tüntetésekre, ott állok a tömegben, de azért nem vagyok egy aktivista alkat. Sőt, kifejezetten konfliktuskerülő vagyok. Már az rengeteg feszültséggel meg elhasználódással jár, hogy írok, mert az írás jelentős támadási felületet jelent, és ezt én nagyon nehezen tudom kezelni. Ha egy a németországihoz hasonló demokráciában élnék, akkor én megengedném magamnak azt a luxust, hogy egyáltalán ne foglalkoztasson a közélet.”