Kim Stanley Robinson: Aurora

2017. március 28. 11:13

Galgóczi Móni
ekultura.hu
Szeretem azt a módot, ahogy Kim Stanley Robinson mesél, ahogy mindennek megadja a módját, akár a régi mesemondók, ahogy ráérősen elidőz a neki kedves jeleneteknél, szereplőknél.

Ahelyett, hogy a kezdetektől követnénk az utazást, nem sokkal a megérkezés előtt csatlakozunk ahhoz a nagyjából kétezer emberhez, akik a legénységet alkotják. Már maga a tett, a naprendszer elhagyása is bámulatos, de a hajón létrehozott ökoszisztéma – aminek csak egy részét alkotják az emberek –, önmagában is csodálatos. Nem tudom, ez mennyire saját ötlete az írónak, vagy csak kölcsönözte valahonnan, de ahogyan kerek egésszé álmodta az elvet, nos, azon szerintem még Ciolkovszkij sem találna kivetni valót, bár ő kisebb léptékben gondolkodott.

A ráérős narrációnak, a viszonylag kevés kiemelt szereplőnek, a jobbára zárt térben zajló cselekménynek köszönhetően az egésznek kicsit kamaradarab hangulata van, mi pedig az első sorból élvezhetjük az előadást. Azt nem állítom, hogy minden színész, akarom mondani szereplő csúcsformában van, de az kiderül, hogy Robinson szerint az emberi jellem nem változik a következő évszázadokban. A kényelmes tempó egyébként nem azt jelenti, hogy semmi érdemleges nem történik az utazás alatt, épp ellenkezőleg, annyi minden történik, mire eljutunk az utolsó oldalig, hogy abból simán összejönne pár Csillagkapu tévés évad: problémák, döntések, újabb problémák, az ezekre adott emberi reakciók, evolúciós kérdések, az újabb nemzedékek igényeinek és az utazás szükségleteinek szembenállása – és akkor még csak párat említettem az ötszáz oldalon megírt történésekből.

Fokozza az élményt, hogy a szerző váltogatja a narrátorokat, aminek köszönhetően mindig az a szereplő közvetíti az eseményeket felénk, aki a leginkább érintett, vagy akinek a legjobb rálátása van a történésekre. De ne valamiféle Trónok harca kaliberű kavalkádra gondoljunk, inkább valamiféle megfontolt stafétaátadásra, ahol mindenki pont annyi ideig van a szemünk előtt, ameddig szükséges. Zseniális húzás, hogy maga a hajó is szót kap, sőt, ő a legfontosabb elbeszélő, ami nem csupán újszerű, különleges nézőpontot eredményez, de új színekkel is gazdagítja a dramaturgiát. A másik főszereplő és egyben fontos elbeszélő egy kislány, Freya, aki származásának köszönhetően (a hajó legfontosabb tudósnak gyermeke) részese szinte minden fontosabb történésnek, és akinek az egyre bonyolódó történet közben figyelemmel kísérhetjük a felnőtté válását, és egyben jellemének változását.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés