John Scalzi: Vörösingesek

2016. augusztus 18. 10:50

danialves
Smoking Barrels
A Vörösingesek esetében is megáll az a vád, hogy alkotója az olvasó képébe tolt párhuzamokat és a szatírát a valódi erőfeszítés helyetteseként használja , és tény, hogy Scalzi szempontjából ez a regény leginkább egy hobbi, egy ujjgyakorlat.

Nem kívánom lelőni a nagy fordulatot, habár az első 20-30 oldal után szerintem már sokan meg fogják sejteni - ebből is látszik, hogy a Vének háborújához képest a Vörösingesek egy sokkal egyszerűbb és könnyedebb mű, amely sem karaktereiben, sem narratívájában nem kíván akkora komplexitást elérni. Scalzi lényegében a szatirikus humorra, illetve a mostanában egyre divatosabb direkt és kevésbé direkt utalásokra építi fel művét, az pedig fokozatosan válik parodisztikus háborús sci-fiből egy többrétegű meta-regénnyé, amelyről a végére már azt sem lehet tudni, mennyi belőle a szerző fantáziájának és valódi élményeinek szüleménye.

A Vörösingesek esetében is megáll az a vád, hogy alkotója az olvasó képébe tolt párhuzamokat és a szatírát a valódi erőfeszítés helyetteseként használja (amely egy ponton különösen is önironikus gondolattá válik), és tény, hogy Scalzi szempontjából ez a regény leginkább egy hobbi, egy ujjgyakorlat, amellyel bizonyíthatja, hogy nem csak fő műve világában képes alkotni. Ennek megfelelően egy laza, olvasmányos, és kissé elnagyolt darabot kapunk - legalábbis ami az első 200 oldal koncepcióját illeti. A további 60 oldalnyi »kiegészítés« ugyanis képes egy teljesen más szemszögből megmutatni az addig olvasottakat, és valódi tartalommal felruházni a látszólag a könnyed szórakoztatás céljával íródott regényt. Gyakorlatilag ez az utózönge tartalmazza a Vörösingesek összes mondanivalóját, miközben még további lehetőséget is nyújt szerzője stílusgyakorlatai megvillogtatásához.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában