A túltolt bicikli és a Marvel – Daredevil évadkritika

2016. március 29. 10:22
Március 18-án a Fenegyerek visszatért a Netflix jóvoltából. Kijött ugyanis a Daredevil teljes második évada, amely elé óriási várakozásokkal ültünk le, köszönhetően a zseinálisan sikerült első évadnak, amellyel a szuperhősös sorozatok közül egyedül a „házon belüli” Jessica Jones tudta felvenni a versenyt. A végeredmény ezúttal azonban kissé felemás lett.

A Daredevil első évadát nem csupán a realista hangvétel, a remek rendezés és az alakítások, vagy a komorsága miatt szerettük. Azért sikerült kiemelkedően a tévés (de még akár a mozis) felhozatalhoz képest, mert a karakterek valódi, érző-lélegző emberekként jelentek meg. Nem volt olyan szereplő, akivel így vagy úgy ne lehetett volna azonosulni – beleértve a főgonosz Wilson Fisket –, mivel az írók annyi melót fektettek az alapos pszichológiai kidolgozásukba, hogy tényleg nem maradtak papírmasé figurák. A kérdés a második szezon esetében annyi volt igazából, hogy tudják-e tartani a magas színvonalat a fent felsoroltak tekintetében a korábbi showrunner távozása ellenére.

A második évad cselekménye több szálon játszódik: az egyikben Daredevil egy brutális ellenféllel kerül szembe, aki maga is igazságosztóként ténykedik – Frank Castle-lel, a Punisherrel. Csakhogy míg Matt Murdock jóindulatúan összever az utcán néhány tolvajt, aztán otthagyja őket rendőrök harmincadjára, a Megtorló nem bánik ennyire kesztyűs kézzel a bűnözőkkel. Öl, csonkol, trancsíroz, de az biztos, hogy életben nem nagyon hagy senkit. Egy másik szálon Hell's Kitchent, hősünk illetékességi területét megszállja a Kéz nevű nindzsa-szekta, akik Matt egykori szerelme, Elektra után eredtek. A harmadik vonalon pedig nem működik olyan jól a civil élet sem, egyrészt az ügyvédi iroda szembesül óriási kihívásokkal, másrészt Matt titka veszélybe sodorja a barátságát Foggy-val és Karennel, mindez az első két cselekményszál tükreként bemutatva.

Jó hír, hogy a Punisher karaktere nagyon jól kidolgozottra sikerült. A motivációi, a tettei és a monológjai is egészen emberiek és érthetőek, amitől a kíméletlen módszerei védhetővé válnak. Van néhány kifejezetten megható pillanata, miközben első blikkre csupán egy nyolcvanas évekbeli izomagyú tesztoszteronbomba akcióhősnek tűnik. Ennek ellenére látszik rajta egy kis Wilson Fisk utánérzés, azonban rengeteg újat tud mutatni, annak köszönhetően, hogy rajta keresztül kezd el reflektálni a sorozat a szuperhős-lét kettősségére, annak határaira és egyáltalán a legitimitására. Az írók alaposan körüljárják a témát, az biztos.

A Kézzel és Elektrával kapcsolatos szál viszont egészen furcsa irányt vett. Egyrészt, míg a megtorlós első négy rész önálló minisorozatot alkot (nem kell megijedni, folytatódik az évad későbbi részeiben is), addig az új cselekmény teljesen véletlenszerűen jön be a képletbe. Folyamatosan kapjuk a beleerőltetett mellékkaraktereket és a kizárólag az eredettörténetet kibővíteni kívánó visszaemlékezős jeleneteket, amit megbolondítanak némi misztikummal is, melynek következtében pedig a korábban felállított realista szabályrendszer is csorbul. Emellett Elektra az első olyan karakter, akit nem sikerül igazán jól kimunkálni: magán viseli egy erős nő jegyeit és némi femme fatale-t, miközben tulajdonképpen nem több, mint egy szenvelgő szappanopera-hősnő. Az pedig külön feketepontot érdemel, hogy igazából gőzük sincs, hogy kössék rá az organikusan fejlődő Punisher-szálra.

És ez a legnagyobb gond. A két cselekményszálat csupán Matt és barátai kötik össze, az ő emberi kapcsolataik taszigálják valahogyan mégiscsak előrefelé a történetet. Ami pedig külön röhej, hogy a folyamatos kármentés miatt valószínűleg az írók is elkeveredtek a túlbonyolított sztori sűrű erdejében és (most mindenki kapaszkodjon meg jó erősen) elfelejtettek főgonoszt írni. Elfelejtettek. Főgonoszt. Írni. Az utolsó részben valószínűleg mindenkinek feltűnik a brutális hiány, ugyanis egyöntetűen rosszként tálalja mindenki az utolsó bunyót, arról nem is beszélve, hogy többször lehetne (és kellene is) véget vetni az évadnak, mint A Gyűrűk Ura: A király visszatér esetében.

Az alakításokkal szerencsére nincsenek ekkora gondok. A régi karakterek közül Foggy-nak sikerült fejlődnie, mivel sokkal kevésbé tűnik egy Matt oldlaához ragasztott sidekicknek, a többiek játéka pedig konstans remek. Az úja karakterek közül Jon Bernthal lett a kedvenc, holott a The Walking Deadben nyújtott teljesítménye alapján nem fűztünk hozzá sok reményt. Szegény Élodie Yung maníros játéka rátesz egy lapáttal a szappanoperás Elektrára sajnos, pedig potenciál lett volna benne is bőven – kérdés, hogy ez milyen mértékben az ő hibája vagy az írók sara. A fényképezés továbbra is közelíti a tökéleteset, a rendezés viszont érezhetően nem sok minden újat mutat fel – szerencsére az első évadot legalább nagyon szépen és precízen másolja, elegendő csak a folyosós (illetve most lépcsőházas) bunyóra gondolni.

Ami kifejezetten jelentős pozitív előrelépés, az a ruha. Míg az első szezonban épp Daredevil új jelmeze vágta kissé haza az élményt, addig itt érezhetően jó a dolog. Valóban csalódás volt a ruha, de azt gondolom, inkább a hozzá kapcsolódó szokványosan szuperhősös rendezés és zene volt az, ami keserű szájízt hagyott az emberben. Itt a ruha ugyanúgy néz ki (vagyis bénán), viszont Charlie Cox biztos, hogy rengeteget dolgozott benne. Egyrészt már nem fest benne úgy, mint aki képtelen mozogni, másrészt pedig piszkosul látványos, új mozdulatokat építettek a jelmezre. Daredevil immár valóban a Hell's Kitchen ördöge.

A Daredevil második évada sokat akart markolni, így kevesebbet fogott, mint az első. Noha még mindig kiemelkedik a képregényeken alapuló szériák közül, az biztos, hogy az élményt visszavetette annyival, hogy immár egyértelműen a Jessica Jones-é a korona. A Fenegyerek sajnos visszaszorult a második helyre.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában