Lecsúszott, poszttraumatikus stresszben szenvedő szuperhős nagyvárosi noirja

2015. november 25. 9:26

Rusznyák Csaba
Geekz
A Jessica Jones, amellett, hogy mindentől függetlenül is egy lenyűgöző sorozat, meglepően új, zavarba ejtően „kisemberes” oldaláról ábrázolja a jelmezes igazságosztók életét.

És akkor még nem is beszéltünk a többiekről: kevés szuperhőst ragadtak meg olyan jól és hitelesen, akár tévében, akár vásznon, mint itt Mike Colter és az írók Luke Cage-et (alig várom a saját szériáját), és még tucatnyi hasonlóan érdekesen, izgalmasan, összetetten megírt szereplő színesíti a sztorit (Carrie-Anne Moss például valószínűleg élete legjobb alakítását nyújtja a szigorú, kegyetlenül törtető ügyvéd szerepében), akik mind átmennek a maguk személyes, embert próbáló és formáló poklán a városban maga után pusztításcsíkot húzó Kilgrave ténykedésének következtében. A sztori nekik köszönhetően áll össze egy sötét, letaglózó erejű, felejthetetlen egésszé, annak ellenére, hogy cselekményvezetésileg itt-ott megdöccen és lelassul, és vizuálisan sincs csúcsformában.

A Jessica Jones egyetlen komolyabb problémáját ugyanis a teljesen átlagos rendezői munka jelenti: ha nem lennének az alkalmankénti erőszakkitörések, trágárkodások és egyéb felnőttes elemek, azt hihetnénk, hogy egy tipikus országos tévésorozatot nézünk (a Daredevil sokkal atmoszférikusabb, egységesebb, stílusosabb volt). Illetve feltűnő még, hogy teljesen önálló elődjével ellentétben ez már a Marvel-filmek példáját követi, vagyis elkezd olyan karaktereket és szálakat is bevezetni, amelyeket majd csak későbbi sorozatok fognak teljesen kibontani: míg Luke Cage és Trish Walker (Hellcat) alakját nagyon szépen, szervesen integrálták a sztoriba, Will Simpson (Nuke) szála különösebb következmények nélkül kihagyható lett volna.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában