Egy-egy impériumváltás megannyi izgalmat rejt magában. A látható és kevésbé látható hatalmi struktúrák tektonikus mozgásai, a törésvonalak és vulkánkitörések, s végül az időleges megszilárdulás fokozatai, az összkép, a részrendszerek és a mikrotörténetek is.
Az ember, a homo narrans, óhatatlanul történetekben, analógiákban gondolkodik, amelyek szükségszerűen sántítanak, de mégis átélhetővé, elmesélhetővé teszik az egészet. És feloszthatóvá, úgy, ahogyan a világ sosem lenne objektív mérőszámok mentén felosztható: jófiúkra és rosszakra. Utóbbiaknak pedig vagy meg kell javulniuk, vagy pusztulniuk kell.
Jópár ilyen „mese” születik ezerszer megírt dolgokból: a történelmet a győztesek írják, a kettős mérce rossz,
amikor a trumpistákat vitték el, csendben maradtam, mert nem voltam trumpista,
kommunista módszerek, inkvizíciós módszerek, 1984, mélyállami struktúrák, titkosszolgálati provokáció, egyebek.
Persze, szólhat a „mese” hajszál híján sikeres fasiszta hatalomátvételről, a rendszerszintű rasszizmusról, s gondolom, egyeseknek már a sörpuccs is beugrott, a lényeg, hogy a globális mese (egybként a helyi lerakatokban is) hasznosítható tanulságokat tartalmazzon: ezek ilyenek, azok is olyanok, mint ezek, a történelem szemétdombjára minden ilyennel! Az, hogy melyikek az olyanok, attól függ, mi melyikkel szimpatizálunk. George Floyd vagy Ashli Babbitt? S melyikük micsoda? Hős? Áldozat? Jelkép? Unalmas lenne újra siránkozni a rendszerszintű kettős mérce miatt, amely a médiát és a közbeszédet fogságban tartja, képmutató dolog lenne áttolni a felelősséget azokra, akik hangosabban tudják kiabálni, hogy négy láb jó, elvégre mind emberek vagyunk, így működünk.
Ha például történetesen nem a tizenhatodik századtól tömegesen partra szálló fehérek az erősebbek az amerikai kontinensen (ahogy Vörös Erikék idejében például még nem voltak), biztosak lehetünk abban, hogy a bennszülött törzsek, államkezdemények, közép-amerikai protobirodalmak állnak össze előbb-utóbb gyarmatosító hatalmakká, és indítják meg hajóikat Európa felé. Akkor mi, pontosabban a mi adott pillanatban rögzített életmódunk szorult volna vissza apró rezervátumokba, ahol jóval később, amikor már semmilyen veszélyt nem jelentünk a hatalmas Cherokee Egyesült Államokra, és kárpótolni sincs már kit közülünk, szomorú bólogatással bekerülünk a tankönyvekbe, és netán olyan is lesz majd, aki harmincketted részt fehérnek fogja magát hazudni egy választási kampány során, mert az lesz neki előnyös.
Az a forgatókönyv egyszerűen nem létezik, hogy a különféle hatalmi struktúrák holmi önkorlátozásnak köszönhetően megállnának egy bizonyos ponton,