Megjártam a szakrendelők poklát

„- Mutassa! Álljon már normálisan! Maga még állni sem tud! - alázott tovább. - Igen, itt van e'! Baker ciszta. Jó nagyra növesztette. Mióta fáj a lába?

– Körülbelül két-három hete – tagadtam le a pihentetésre szánt plusz két hetet, nehogy újabb kiabálásra adjak okot.

– És eddig eszébe sem jutott elmenni a háziorvoshoz? – emelte fel ismét a hangját. Ekkor már szinte megállt a kés a levegőben. Az asszisztens a monitor mögé bújva figyelte tétlenül az eseményeket és amikor ránéztem, együtt érzően megrántotta a vállát.

Sokkoló csönd következett. Látszott, hogy az orvos kezd megnyugodni. Hagytam nyerni és ez elégtétel volt számára, de az utolsó fricskát nem hagyhatta ki:

»Ez a ciszta egy tünet. Leszívhatják, de újratelítődik. De az is lehet, hogy felrobban. Ha kis szerencséje van, az egész lábával együtt.« (...)

Három napra rá kaptam időpontot MRI-re. Egészen addig úgy gondoltam, hogy ez Magyarországon csodának számít, amíg a helyszínre érve nem közölték, hogy ez a gép most nem üzemel, ezért ha sürgősen akarom elvégeztetni a vizsgálatot, akkor a város másik végében, egy másik kórházban talán fogadnak. Talán.

De ahhoz, hogy megtudjam, fél óra alatt át kell érnem Budapest egyik végéből a másikba a délutáni csúcsforgalom közepén. A lehetetlen küldetés fogalma testet ölteni látszott, ezért inkább új időpontot kértem.

»Most nem tudok adni másik időpontot, mert erre a hónapra már betelt minden hely. Telefonon próbálja a hónap utolsó hetében, akkor osztjuk a jövő havi keretet« - mondta a doktornő, pedig akkor még hónap eleje volt.

Erre azonban már nem volt szükség. Másnap, egy hirtelen mozdulattól melegség öntötte el a térdemet. Nem fájt, a jóslattal ellentétben nem robbant szét az egész lábam, egyszerűen csak eltűnt a ciszta. Mindenféle orvosi segítség nélkül. Úgy látszik, ebből az ellátásból ő sem kért.”