Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2016. november 21. 16:03

Ha azt halljuk, hogy valaki rákos lett, összeborzadunk. Ha pedig azt, hogy egy gyermek lett az, még inkább. Ha ráadásul még anyák is vagyunk, akkor pániksebességgel kapcsoljuk ki az agyunkat, mert „neeem, az én gyerekemmel ez nem történhet meg". Pedig de. Ahogy velem is, pontosabban az én gyermekemmel...

Emlékszem a napra, amikor hívtak az oviból, mert hőemelkedése volt, és egész nap csak a padon ücsörgött. Mire odaértem, a hőemelkedés elmúlt, de továbbra is bánatosan pislogott. Gondoltam, csak azért teszi, mert hiányzik neki a mami és a papi, akiknél pár napja nyaralt… 

Hematológia. Azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák, csak azt láttam, hogy Bercit azonnal infúzióra kötötték, és már vitték is be a kórterembe, engem pedig egy kedves doktornő leültetett szépen a váróban, és közölte velem: leukémia. Majd kisvártatva hozzátette (miután bizonyára egyértelmű volt az ábrázatomról, hogy lövésem sincs, miről van szó): »csontvelőrák«.
Hogy mi? Az első kép, ami beugrott, az a plakátos szomorú tekintetű, kopasz fejű kisfiú volt, majd a sztereotípia, hogy a rák = halál.

Miii? Mármint, hogy az én makkegészséges, sohasemvoltbeteg gyerekem rákos lenne? Kizárt! Valaki csípjen meg, mert egy rémálomba kerültem!… 

Napok óta a halál kapujában álltunk, és én ebből semmit sem vettem észre...

De hogy is vehettem volna, amikor külső jele – azon kívül, hogy bágyadt volt, és egy-két véraláfutást láttam a testén (azt hittem, a nagyszüleinél elesett, vagy beütötte) – nem volt…

Minden este úgy feküdtünk le, hogy megköszöntük Istennek az aznapi jó dolgokat. Néha pusztán annyiért tudtunk hálásak lenni, hogy egyáltalán élünk, van fülünk meg lábunk, és egyelőre remekül látunk – de ez is valami…

De aztán fogta magát a Halál, és feladta. Időnként egy-egy vírus személyében azért be-beköszönt, de hála a dokik szemfülességének és tudásának, mindig gyorsan eltakarodik.

A fiam már két éve jól van, és már 2 szülinapot ünneplünk azóta. Az egyiket, amikor megszületett, és egy másikat, amikor a csontvelő-transzplantációval újjászületett. 

Viszont hiszem, hogy minden okkal történik. Ezért miután folytatni tudtam az egyetemet, visszatértem a kórházba szociálismunkás-gyakornoknak, és ebből is írom a szakdolgozatomat, ami hiszem, hogy nemcsak a többi érintett szülőnek, de a daganatos/leukémiás gyermekeket és családjaikat támogató alapítványoknak is segíteni fog.

Miért? Mert bepillantást nyújt abba, amiről csak kevesen beszélnek, mert tabu téma, és azért, mert »az ő gyerekükkel ez nem történhet meg«. Pedig de.

Mindezt pedig azért írtam meg, hogy tudd: A rák nem egyenlő a halállal, mert igenis van utána Élet!

De már egy olyan Élet, amiben megérted, hogy az igazán fontos dolgok a hit, a remény és a szeretet."
A bejegyzés trackback címe: http://egeszseg.mandiner.hu/trackback/26569


Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó