Azt mondták, nem érem meg a karácsonyt

2016. október 12. 11:17

Bezzeganya.reblog.hu

Ő is sikeresen „túlélte” a mágikus öt évet, az ő élete is gyökeresen megváltozott, ahogy ő maga is másképp látja már a dolgokat. És hogy hogy csinálta?

…Amikor két műtét és két kemoterápiás kezelés után komolyabban felmerült bennem a kérdés, hogy ez így összességében túlélhető-e, elkezdtem keresni az okokat, amiért érdemes az elkövetkező hónapokban végigfetrengenem további négy kezelést, tudva, hogy azt is szisztematikusan mérgezem magamban, ami még éltet. (94%-ban osztódó rákos sejtekkel a testemben a gyógyteák és egyéb alternatív kúrák lehetőségét kísérletezésre szánható idő híján gyorsan elvetettem.) Az okok egyértelműen és kizárólag a lányaim voltak. Első ránézésre ez szép. Másodikra szomorú. Azon kívül, hogy ők ne maradjanak 1 illetve 4 évesen félárván, nem találtam semmit az életemben, amiért érdemes konkrétan minden erőmmel küzdenem. Az egyetlen, amit hosszú ideje az élettől akartam, ők voltak. Sem kapcsolatokhoz, sem megvalósítandó célokhoz, sem a létezés gyönyörűségéhez nem ragaszkodtam, mindezt könnyedebbnek találtam a szenvedésem súlyánál. Megvalósítottam az életemben a halált. Ezzel meg is válaszoltam a kérdést: miért pont én?


Azóta lassan, sok-sok segítséggel, felépült bennem az életöröm. Ehhez legalább annyira kellett az erőm, a kitartásom, és a bátorságom, mint a kábulatban töltött hónapok alatt. Egyre inkább tudatába kerültem, hogy itt vannak bennem, a rendelkezésemre állnak, bármilyen helyzetben, ami addig nem ismert tettvágyat ébresztett bennem, és folytattam a körülnézést, eleinte főleg önmagamban. Megfigyeltem például, hogy hogyan kapcsolódok másokhoz. Mostanában egyenrangúságra törekszem, ami sokáig lehetetlennek tűnt, mert semmi máshoz nem volt kedvem, csak panaszkodni. Aztán elmúlt ez is, és azon vagyok, hogy ne a másik alá vagy fölé pozícionáljam magamat. Inkább mellé. 

Annak, hogy hogyan jelenek meg a világban, hangsúlyos része lett az, hogy mi fakad belőlem. Az, hogy mi fakad belőlem, pedig letérdeltetett a transzcendenshez való viszonyom elé. Rendszerint émelygek a készen kapott igazságoktól, a kétségbe nem vont, meg nem rágott válaszok bosszantanak. Ezért mostanában csak figyelek, és nem hiszem, hogy életem minden pillanatában ugyanazt kellene hinnem. Erre a kapaszkodóra nem vágyom.

2011. augusztus 10-én engedtem a vénámba és a sejtjeimbe utoljára a kis ezüst zacskókból docetaxelt és platinát. Most ünnepelek. Ünnepelem magamat, amiért úgy élek, hogy igyekszem nem mérgezni. Sem magamat, sem mást. Ünnepelem a kapcsolataimat, a terveimet, és a létezés gyönyörűségét.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://egeszseg.mandiner.hu/trackback/25547